Parappa the Rapper (Playstation)

Hol vannak manapság az eredeti ötletek a videojáték piacon? Hova tűntek az olyan játékok, amik kihívást jelentenek, stílusosak, és egyben végtelenül szórakoztatóak is? Amik nem az unalomig ismételt sémákat követik, hanem újítani próbálnak, és teszik mindezt olyan ötletekkel és egyediséggel, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Hol vannak az olyan játékok, mint a Parappa The Rapper?

A történet egy kutya(?), Parappa körül bonyolódik. Parappa minden vágya, hogy meghódítsa élete szerelmét, Sunny-t, a napraforgó lányt(!). Ehhez azonban különböző kihívásokat gördít elé az élet, amiket a mesterek segítségével és a rap-tudása latba vetésével oldhat meg. Ez eddig talán egy kissé zavarosnak tűnhet, de hogy világos legyen a dolog, nézzük meg az első szintet, kalandjaink kezdetét! Parappa és barátai egy gyorsétteremben múlatják idejüket, mikor is megjelenik két tahó, akik rögtön beléjük kötnek. Szerencsére idő közben beállít a bőbeszédű (inkább szóf*só) Joe Chin, Parappa riválisa, aki a szövegelésével megmenti hőseinket. Ezek után Parappa arra az elhatározásra jut, hogy elmegy egy karate-oktatásra, hogy ő is meg tudja védeni barátait, és persze imponálni tudjon szerelmének, Sunny-nak. A karate dojoban találkozunk Chop Chop mesterrel, a hagymafejű oktatóval, és itt kapjuk meg először az irányítást.

Alapvetően egy ritmusjátékról beszélünk, aminek lényege, hogy leutánozzuk mesterünk szövegét. Tehát az aktuális karakter elreppel egy sort, és ezután nekünk a lehető legpontosabban kell lenyomnunk a megfelelő gombokat, hogy jó értékelést kapjunk. Ha sokat bénázunk, akkor idő előtt leállítanak minket, és kezdhetjük előről a szintet. Chop Chop tehát reppelés közben tanítja meg nekünk a karate mozdulatokat, miközben érdemes figyelni, hogy a képernyőn zajló események összhangban vannak a szöveggel. Jobb oldalon található egy kijelző, ami annak függvényében, hogy mennyire nyomjuk jól a szövegelést, „good”, „bad”, vagy „awful” szinten mozog. Később megjelenik a freestyle-nál használatos „cool” is. Ha elrontunk egy sort, akkor az alatta lévő kategória elkezd villogni, és ha a következőt is elcsesszük, akkor átvált arra. Ugyanez persze fordított előjellel is igaz. A szinteket csak „good” értékeléssel tudjuk teljesíteni. Összesen hat pálya található a játékban, ami nem nevezhető soknak, még azzal együtt sem, hogy első végigjátszás után minden pályán lehetőségünk van freestyle-ozni, amivel iszonyatos mennyiségű pontot gyűjthetünk össze. Ez úgy működik, hogy nem csupán leutánozzuk a mesterek szövegét, hanem még hozzá is teszünk, persze csak a megfelelő elemeket (szavakat) használhatjuk fel. Egy idő után a mester átadja a terepet nekünk, amikor megkötések nélkül szövegelhetünk. Az egyetlen feltétel, hogy ne nagyon ismételjük magunkat, mert akkor visszatér, és folytathatunk mindent a megszokott módon.

A cell shaded, papírmasé karakterekkel operáló grafika, a játékban előforduló számok szövegei, vagy az átvezetőkben tapasztalt ökörségek mind-mind azt támasztják alá, hogy ahhoz, hogy maradandót alkossanak a fejlesztők nem szükséges tízmillió polygonból álló főhős, vagy 7.1-es hangzás, egyetlen dolog is elég: a STÍLUS. Ez teszi ezt a játékot emlékezetessé számomra. A mai napig emlékszem bizonyos számok debil szövegére, vagy a képernyő előtt való ütemes bólogatásra, és persze az idegösszeomlás közeli állapotra, mikor egy tökéletesnek hitt sor után 0, azaz nulla ponttal jutalmazott a program.

Én tehát amondó vagyok, hogy ezt a játékot mindenkinek érdemes kipróbálnia, mert rendkívül szórakoztató, hangulatos és humoros anyaggal van dolgunk, ami –bár nem kifejezetten hosszú távon, de mindenképp kellemes kikapacsolódást biztosít. És ha a játék nehézsége az őrületbe kergetne, arra is van megoldás:
You gotta belive!

A játék teszteléséhez a pSX 1.13 nevezetű emulátort használtam.